Babics Imre: Tollvégek avagy spirituális ornitológia (részletek)

Daru magányát, mely párját
elvesztette, ki ismeri?
Szeráfok később feltárják
mélyét ‒ így nő az éteri.

Meggyvágó magas kőrisen
nézi, hogy mókus gyűjtöget:
Lét, nem enged sejteni sem
közelgő üstökösöket.

Kísértethajóra alka
száll le… szárnyra kap, s a titkot
percre az Élet uralta
‒ s újra szellemjárás, kip-kop.

Csillan a seregély szeme,
benne szőlőfürtök kékje,
mintha égbolttal hintene
meg tőkéket az ősz: tépje.

Öngyilkost hagy el a lunda,
tengerfenék-tartozékot,
aki terheit megunta
‒ egy őrangyal fakul még ott.

Fürj egy étterem asztalán;
s mivel nem erre tervezték,
megíratott a sorsa, lám:
a Tervben finom illeszték.

Elefántmadár lemúrok
közt végső fájdalmat érez,
égre néz: képzelt hadúr ott
‒ rendelvén ember hitéhez.

Páva táncol tojójának,
gyermek gyönyörködik benne,
elragadtatottak; bánat
mintha csak űrben teremne.

Nád bugáján poszáta ring,
s mint óra nélküli inga,
mit valós idő kaparint
meg ‒ nem változó ősminta.

A lugasmadár alagút
közepén is építkezne
‒ Nap híján ‒; idő-e vagy út,
míg ösztönné válik eszme?

Sólyom tekintete metsző
fiókáit etetve is,
mit emberi képzelet sző
mögé, nem igaz, nem hamis.

Ld. még:

Könyv:

Illusztráció: Suzuki Kiitsu, részlet

Feltöltötte: