Molnár Miklós: Iszom a levét, hogy élek

„Efféléket dünnyögött egy borongós téli napon egy 21. századba tévedt kóbor lovag, vagy inkább zugírászatért körözött ostyasütő, elharapózó önsajnálatában már-már arra vetemedve, hogy beáll a kasztráló nők áldozatainak sír felé tartó végeláthatatlan menetébe, önmiskárolt tökeit ezüst tálcán cipelve maga előtt. Ehelyett se szó, se beszéd, harsány olimposzi hahotára fakadt, és megvilágosodásszerűen ráocsúdott: mekkora ajándék az élettől, mekkora móka, tanulási és fejlődési alkalom, beavatódás a világ csalafinta cirkalmaiba, ha egyre újabb, dicsőséges vagy esztelen tévedéseket követhet el az ember gyereke. De vajon teljes lehet-e az élete, ha senkit sem szólíthat hercegnőnek, nem hívhat élete vezérlő csillagának, nem fogadhat neki hűséget és szeretetet, nem lelhet otthonra a szívében és az ágyékában, nincs szellőzködő, lágy meleg, és sohasem tapsikolnak a jázminok?”

 Mustra a kötetből:

Ha velem jönne
vele mennék
mindig hinnék
mindig remélnék
mindent eltűrnék
mindent megbocsátanék

Közünk lett egymáshoz
holtomiglan-holtáiglan

Fénykör övezett bennünket
szerelmes ezüstpillantással
néztünk egymásra
oly szép vagy maradj ne menj
bármerre jártunk
azt hitték az emberek
közeleg a végítélet

Legmélyebb vágyai buzogtak föl belőle
gyönyörű volt mint még soha senki
szikrázott az élettől és a szenvedélytől
börtönéből szabadult sasként szárnyalt magasba

Megmérgezett a fényességes
megmérgezett a gyönyörű
ereimben láva izzik
lángoló sivatag a testem
eszelőssé lettem földönfutóvá
napjaim nyargalva enyésznek
kínjaimra nincsen ír
életemnek se miértje se iránya
megöl a szépsége

Megháborodtam miatta
iszom a levét hogy élek