Babics Imre: Tollnok

Lehull egy toll a világ végén,
egy angyalszárny-toll, s vele még én,
       többé már nem szárnyalunk.
Magasság fölött mélység rikolt:
két halálalbatrosz-szem kifolyt,
       siratja volt iker-fajunk.

Talán lehet még közös lakunk,
réten, ring kúpvirág-sisakunk,
       gyilkos méhraj beporoz.
Árjuk szélességi körökön
átcsap, s én szirmom felé bököm:
       ‒ Élőnek ne toborozz!

Megy, hullámként zúg csillagokon,
s nekem erdőtűz minden foton:
       részecskék között részem.
S ott, dagályukban sem felejtem,
mértékké váljak megfigyelten,
       Egész-hatásra készen.

S végül, a Semmi tajtékában,
mormolhatom: Istent megláttam,
       halld, tolókocsis ördög!
A tenger pókhálóval beszőtt
már rég, féreglyukban a mezők,
       mint más – hulló toll –, pörgök.

Illusztráció: Toll (pixabay.com)