*
Nádszál szonett
Az égre néz, – bólint és tilt a nád.
Nádszálból száz is áll ott egyedül,
csak bólogat, de nem tekint reád,
hol jobbra hajlik, hol meg balra dűl.
A nádszál vízben áll, s az égre néz,
az ég legördít hozzá sugarat,
Magánya gyötri, mégis… büszkeség,
mely támaszául máig megmaradt.
A szél kacéran körbe-körbe száll,
a víz alól egy kagyló fölnevet.
A földön méltó társat nem talált
az ég felé rejt szűkre mért szemet…
Árvák világa – népes nádcsalád
magának él itt nádszál-életet!
*
Tóparti szonett
A ferde fűzfa már az égre néz,
talán a felhők közt barangol ott,
vagy táncra kéri épp’ egy tünde kéz,
s a vadgalambnak dünnyög dallamot?
A tópart végtelen – s lábunkhoz ül,
élményt kínál és hordoz vágyakat.
a part vonal csupán, s ott elmerül,
naponta elvész, s mindig megmarad.
A tó világa útnak indul itt,
s a túlsó partja már egy más világ.
Itt árny borít, amott a nap hevít.
A nád komoly nem szétomló virág,
szürkének, zöldnek hordja szirmait.
Szabadság! – mondja, – Édes ifjúság!
