*
legalább te
depresszió, az ölelésed,
mint lágy meseszó – ringató,
szél is lehetsz, mely összevérzett
takarómon ma áthatol
a hűs kezek és érintések,
simogatás – mely sose volt,
az oldott csend, mely szép ígéret,
és nem rettent, hogy visszaszól
depresszió, ölelj magaddá,
ahogy pár hete a dombtetőn
a csendjével a felfakadt táj –
a zamatos fényben, lüktetőn!
te legalább velem maradnál,
ha a démonléptű este jön
*
Halott cserép
Ünnep után fecnik és fények
között kereslek, s nincs egyéb:
csak urnacsend, csak holt cserép
az asztalon – talán, ha még egy
hetet maradsz, akkor feléled
e vézna szár, kóróremény –
tán gondolsz rá, annyi elég –
csontujjai: egymásba tévedt
két kezünk itt, az asztalon.
Ágára vesz, gallyába von
még, meglátod, fecnik és fények
között lehet rá alkalom
akkor, ha szeretnéd nagyon,
vagy éppen, ha én szeretnélek.
*
Kaszásdűlő
törmeléken, hűlt láván és romon
kisarjadt otthonom, kedves hazám –
egymásra préselődő halovány
sziklatestek, s a gyöngéd, zöld halom!
nekem itt és most: ezer torony!
Új-Zélandon, Izlandon, Kanadán
át ívelő kaland, amely nyomán
a pőre kő és repedés: kanyon!
templomnyi nyüzsgő, aprócska csendek –
amíg új utakra gyűjtögettek,
én nem szeretnék jutni távolabb:
e szűk tér – bolygóm esszenciája:
itt állok, ahogy Kaszásdűlőn áll a
kies éjben, magányosan e pad.
