*
Fekete István emlékére
*
Éppen kibúvó kukoricavetésemet a faluszéli kertben fácánok dézsmálják. Már több sor is erősen hiányos, ablakos, mire – hirtelen támadt felháborodással – észreveszem.
Karókkal, rossz kabátokkal, kalapokkal, fejszével felfegyverkezve a tetthelyre indulok, hogy a szemtelen tolvajokat rögtönzött madárijesztőkkel örökre elrettentsem az én kertecskémtől.
Csendben járok. Éppen akció közben érek két fácánt. Házaspár lehet. Díszes, gáláns kakaska lépeget büszkén a kukoricasoron, egy szürke kis tojó követi némán, lehajtott fejjel, szinte hozzátapadva.
Szerelmi idill tanúja vagyok. A férjecske szorgalmasan kapirgál a vetés sorában, s mikor egy-egy szemet megtalál, csőrébe csippenti, és hívogató, halk kotyogással, de a nagy felfedezők örömével pottyantja párocskája elé. Párocska szemérmes szerénységgel elfogadja, rögtön le is nyeli a kukoricát, halkan, hálásan, rajongó alázattal visszakotyog.
A szertartás minden szemmel megismétlődik. Elbűvölve figyelem, ahogy kukoricavetésem egyik sora Kakaska csőrének segítségével kényelmes ritmusban eltűnik Tyúkocska begyében.
Megszégyenülten, teljes menetfelszereléssel kullogok vissza a fejszés-kabátos-kalapos-karós hadjáratból, hogy a madárijesztő készítésének a szándékát is eltüntessem.
Velük akartam én háborúzni? Ezzel az összetartozással, ezzel a természetes egyszerűséggel, ezzel a szerelemmel?
Hogy a csávázott vetőmag mérgétől megmentsem a párocskát, takarmánykukoricát viszek ki nekik a kert végébe.
*
*
Illusztráció: Lynn Bogue Hunt
