Emily Dickinson: Rigóhang (The Oriole’s Secret)

Báthori Csaba

Emily Dickinson verse minden céltalan szépség születését ünnepli.
Mint holmi öregedő vagy sikertelen költő, a rigó is ugyanazt dalolja, önmagának és mindenkinek, senkinek. Goethe a tavaszi csalogányról mondja: Was Neues hat sie nicht gelernt, / Singt alte liebe Lieder (Semmi újat nem tanult, / régi kedves dalokat énekel). Honnan ered a rigó zengése? Oly szokványos, és – tán éppen ezért – olyan égi-mennyei. Csak legyen fülünk meghallani a dalt, bár ne is ismerjük énekesét. Talán bennünk már meg is fogant, mire megneszeljük a fűből, a fáról. Úgy tűnik, a külvilágból szűrődik ki a szózat, – de ha gyönyörködni kezdünk benne, megillet a káprázat: mintha mi tűztük volna fel a rigó csőrébe a bámulatos muzsika-mozzanatokat. Néha megtörténik a valószínűtlen s mégis való csoda: a külső „nyitnikék!” dallamaiban odabent már rég megszületett örömeinkre ismerünk.

Emily Dickinson

Rigóhang

A rigót hallanod,
az köznapi dolog –
vagy égi indulat.

A madár nem tolul,
dalol hallatlanul:
egész világra szól!

A fül adja színét
s véli: az öltözék
világos vagy sötét.

Legyen akár varázs,
vagy üres tódítás –
de belső utalás!

Ki kétli, így szorong:
a fából dől a hang –
„Nem! Szívedben kereng!”

Illusztráció: Narancstrupiál (Audubon’s Birds of America)