Búzás Huba: Élek még, de félek

ditiramb’ – március 30-án – a Föld napjára

hatalmas istenségem!  haldoklásod bőget:

 a könnyem óceán, miközben, ej, akár
 az óbort, kortyolom még levegődet…
 de lám, az űr szeme ma tágra tár:
 mi lelt?  a sarki jéghegyek

hogy olvadoznak?  kocsma nyit, bezár a bár?

 netán… mit mondsz?  időzített  ketyeg?
 felség!  a fények mára gyérek!
 hová legyek vagy mit tegyek,
 na, és a többi féreg?

hogyan?  ki volt a terrorista – kérdezem – 

 te?  én, a flótás? – élek még, de félek…
 bár minden részeg tényleg, hajh, ezen
 röhécsel: levegőnk a méreg…
 tömény törek-ganajt eszem-

iszom, a nektáradnak nemcsak stichje van már,

 asztmásodik pár slukkodtól a vadvilág,
 pimpósodik az életíz, a lakmár…
 uram, te tudtad tán rég, vajh mi rág?
 hogy mi e kór, avagy titok?

elkékülnek a színeink, bordók, lilák

 és egyre kevesebb madár csivog,
 halál motoz az erdeinkben…
 hiába hit, imák, szutyok-szitok,
 a lélek szerte libben,

ki tudja, merre, innen… senki sem marad

 gömb égitesteden, se künn, se itt lenn
 és rajtad senki nem tapod sarat, 
 többé havat… hogy mi a tippem?
 óh, mennyi fuldokló garat!

több milliárdnyi száj hörögve kéri számon

 fekáliánk: az összes láb abban tocsog,
 enyém, övék, helyettük szánva bánom
 –   szennyáradat,  töméntelen mocsok –
 a bűnt, a táj belé remeg

és összedől, mit építettünk: városok,

 a bűzös bulvár, gyárak, repterek;
 eh, vége dőre dáridónknak,
 s  mindössze én vezekelek?
 hja, mert ők sohse gyónnak,

a vétkesebbek, ártatlan a hatalom,

 elsüllyed minden bűnjel, mentőcsónak,
 aztán az utolsó rideg napon
 az embert, magamat, futólag
 akár agyon is csaphatom

Illusztráció: „ditiramb’ – március 30-án”