Hogy kivel, azt nem tudom,
Immanuel, ó, örök gyermek,
Egy óceánnak melléktengerén,
Öbölben, a véghetetlen ég alatt,
Ahogy lehajlasz, apró felnőtt,
Minden kavicsban tenmagad —
Próbálod összerakni, ami egykor
Egy volt, ó mennyi kő, ó mennyi
Játék, s hogy rám maradt mind,
Mi Istené volt, mert egyben egykor,
De kiszakadt a gondolatból, immár
Immanuelre vár, hogy újra egybe.
Illusztráció: Immanuel Kant
