Tóth Sándor két verse

Hótorlasz

utcák utak sepretlenül
bár lennének csillagok
járkálnánk az éj középen
látva megtört holdakat

ezüst lenne minden fa
árnyszőtte kék bokor
elénk jönne tél szavával
utak csendjén egy rokon

nem mondana csupán ennyit
testvér vagyok e világból
(voltak és még  lesznek is)
nem képzellek soha máshol

torlaszok királyaképpen
aki tán helyére lép
nem a gátak erőssége
épp a gátat túrja szét

folytonos az ellenmondás
mikor csupafény az út
jöhet zúdító haraggal
lezár minden kiskaput

kerítve a keskeny út is
mint a népdal énekli
haragosok áldozatja
senki sem szorít neki

mégis békességet hozva
annyi torlaszok között
bottal bickel utak partján
szőrcsuhába öltözött

Magány

Sík-középen szerzetesként
öreg tölgy a hó szívében
századokba láttatón

kihunyt kövek némasága
szorul rá a téli tájra
klastrom állt itt
ősmagánya
most a tölgybe költözik

hajlik a csend boltozatra
zsolozsmás testvér-vigasszal
fény a lélek freskó arca
hórák dallamán marasztal

csontok keskeny nyughelyére
rebben egy madárnak íve
név  nem tarkáll
fagypont ül a dél körére

szél tekerget hóbogáncsot
tövisszúrással virágzott
nyári rét emlékeként

közel a tölgy egyre távol
közelít a síki vándor
benned élő arca rég

Illusztráció: Téli Alföld (Instagram)