Márton Ágnes: Két vers

Hátha benyitnak

Mintha a képek mögötti réteg
volna a tájam,
főzöl nekem nyúlbőrből enyvet.

Sávokban izzad az ablak.
Bújok a fénybe,
hátha benyitnak.

Hátha nem értik:
hazug marasztal.
Titkot némaságban hallani.

Már csak a versre van szavam.
Hogy ne hódolj a különösnek,
megszólalnom céltalan.

Csak varázslat,
másra nincs időm.
Csak a tükörben látlak.

Még itt vagy, s már a távoli,
bölényként ejtett rajzolat,
ami az ujjamhoz ragad.

Én, az iguána

Unok enni, kilátszik már a bordám.
Mintha hámoznának,
akár az olcsó krumplit a raguhoz.

Gazdi a levelezési rovattól
várja a választ, utálom-e.

Egyszer próbáltam megszökni.

Fogságban sárkány vagyok.
Hegyet építek és felvánszorgok
az óramutató járásának irányában.

Nézd a fogam, a töredezett karmaim,
a hólyagosra perzselődött farkam.

Félrehúzódom, de feleselek.
Gazdi rám se hederít.

Kérem, hogy keltsen fel, ha kész az ebéd.
Torkomon akad a jutalomfalat,

amit odavet. De ügyes vagy,
paskolja a tarajamat.

Ilyen az ember, szörnyeteg kell
neki otthonra, de tompa,
tehetetlen, mint ő maga.

Most már tudom a kiutat.
Tüzet hozok a napból.

Illusztráció: Fülöp Péter Ballagó idő c. fényképfelvétele (2014)