Nagyatádi Horváth Tamás: Minden érkezés (versek)

*

Ölelésben

Ma valahogy
a felhők felett ragadtam…
Napestig néztem,
ahogy a kemény betonon,
a szemetes aszfalton,
a műkő szegélyeken
és a bejáratott kátyúkon
és buckákon megy a világ.
Alig mozdult valami,
és kitöltött az illúzió egészen,
hogy jó nekem odahaza,
a felhők felett…

Minden érkezés

Hideg félénkséggel engedi el
földig érő ködruháját a téli égbolt.

Fátyol takarásból sosem előlépő
menyasszonyok táncolnak
a zúzmarás bálteremben.
Barna szívverésük madárcsend,
kigombolt, fényérzékeny
fagykabátjukon az érkezés virága.

Nem késik senki és semmi,
fehér oltárról álmodó szeretőm…
Nem késik, még ha csapdába is esett
a dombok tövén valahol
a minden tavasszal kiviruló élet.

Zöld holnapokba szövi
titokzatos ködruháját a téli égbolt:
Azt játssza, amit így eddig még sosem.

Felvillan és elillan

A sorok között üresség van,
és a sorok is mind üresek;
lassított felvétel volt minden.

Trükkök sora, a játékért,
a titkosnak hitt apró örömökért,
hogy érezzük az élet hullámverését;

az ajándékokat ajándéknak,
a fájdalmakat fájdalmaknak,
és ne higgyük el a derű áradásán,

hogy az örökös úgy örök,
a múlékony úgy múló,
ahogy azt bárki magyarázza.

Illusztráció: ~Minden érkezés