Radnai István: Elaludt a pásztor (két vers)

ELALUDT A PÁSZTOR

felhőbárányok kék füvet legelnek
keseredik a napfejű pitypang
gyenge szellők járnak a nyárban
árnyékba vágyik a test fénybe a lélek

sápad az ég vihar lesz
fekete függönyt vonszol távol
a bárányok elé farkastorkú
felhőtornyok magasodnak

a kék eget felfalja a szikkasztó hőség
csak a reggel irgalmaz
akkor a felhőbárányok kék füvet legelnek
míg a könnyező hajnalok bíbora kifakul

új nappalok új zivatart szülnek
ne higgy az ártatlan nyárnak
ha gyöngyháznak látszik az égbolt
hiába nyitod magad fölé a lélekesernyőt

TRUBADÚR

a nő sebe minket bevérez
az osztott és a hegedők
a perc amit a kamasz érez
a lant húrjai hegedűk

a nő megsebez el nem éred
magas talapzat bronzalak
csalóka fügefa-levélnek
meg nem élt emlék megmarad

míg az a seb az élet célja
dióbél ízű csak a héja

Illusztráció: „Alvópásztor” (fh. Palmer)