Hegyi Botos Attila: Három szamár

Az elsőnek alakja legyen a gyermekkor Földközi-tengeréé,
az övé, aki  – mintegy áttörve a láthatatlant – állt meg a parton napozók között.
Vértől duzzadó Phallus impudicusa úgy meredt a konzumpucérság tabu-prüdériája
fölé, ahogyan Gilgamesre Enkidu, Hérodotoszra a csatakos egyiptomi istenállatok:
peckesen, útjelzőn, akár az antikvitás határkő-hermái.

A második legyen a barátságé, Jiménez jáspis– és üvegbogár-szemű Platerójáé:

 „Gyengéd és szeretetre vágyó, akár a gyerek, akár egy kislány, de belül kemény és rideg, mint a kő.
Ha vasárnap a hátán ülve végigbaktatok az alvégi utcákon, az ünneplőbe öltözött, tempós falusiak megállnak, hogy megnézzék:
– Acélból van…
Az; acélból és holdezüstből.”

S végül a harmadik, akit látatlanban is elképzelhetünk a Tarot Bolondjának ülepe alá,
a neves és névtelen legtisztább lelkületűeké, közöttük az Övé, kit az Ember történetének utolsó korszakából leginkább szeretek, s kinek hátasáról Chesterton így ír:

„Mikor az erdő járt, a hal
repült, a vad sövény
fügét hajtott s vérzett a hold,
akkor születtem én.

Rikoltva, torz fejjel, fülem
csúf szárnyként röpködött:
ördög torzképe lettem a
négylábuak között.

Kit kivetett rongyként a föld
s egy ősi akarat,
gyötörj, gyalázz: néma vagyok,
megőrzöm titkomat.

Ostobák! Jutott nékem is
egy nap, vad s drága nap:
hangok lengtek fülem körül
s pálmák lábam alatt.”

S legyen elég ennyi – erről a drága jószágról, arról, hogy amiképpen a mennyeknek ünneplő országa az újszülötteké, úgy árván ingó mózeskosarukat a hátán ez a királyi táltosparipa viszi.

Illusztráció: Giotto