Dávid Adél: Éhség (Két vers)

Éhség

Vasárnap délután,
ahogy a város fölött
az eső betör felhőivel
eltakarva a napot,
mely a mezteleneket falja,
gyümölcsbe borult fák
hullatják termésüket.
S mintha láthatatlanná
válnának, emberek hada
tapossa ki nedvüket.
S közben földünk különböző
pontjain pusztít az éhség,
megtört tekintetek
meztelen csontjait
marja a napnak sugara.

Lennék valakié

kupacokon túl
hol csak gerlicék turbékolnak
körmével hizlalva magát ül az asszony
s valahol tejszínben alszik a fiú

szíve tűzharangként
kongatja a vészhangokat
ajtót ajtóra csap, keresi, kutatja
parfümöktől fulladozó
csók-labirintusok küszöbén
mintha vadat űzne,
megragadja tejszínbe áztatott kezét

kupacokon túl
hol csak gerlicék turbékolnak
ül egy asszony, kezében egy új élettel
dúdolva énekét: lennék valakié

Dávid Adél a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.

Illusztráció: Rács és napfény (pixabay.com)