Oláh András: Elbukni újra (Négy vers)

elbukni újra

a kerti asztal körül ülünk
s valami különös szeánszra készülünk
a gyógyuláshoz kevés a sebzéshez túl sok a szó
és nincs már köztünk aki minden
ütést öleléssé szelídít
hiába feszegetjük a többletsúlyt cipelő éveket
bámuljuk a régi fotókat
a kihűlt tegnapok keresztmetszetét
felparázslanak a gyapjas háztetők
utolér a szőlőhegy mustszagú lehelete
a húsz év előtti bográcsok zsírcsepp szigetei
és határsértőként újra próbálkoznak
a gyermekkori álmok dezertőrjei
hogy örök évfolyamismétlőként
fussanak újabb köröket
de mire porban megfüröszti arcát az est
megcsúnyul minden
s jussunk csak a sírodon pislákoló
mécses marad és a korrupt emlékezet

veszteség

aki a falakon kívül él megtanulja
betömni az önzés hézagait
másféle árnyék szegődik melléd
s az érdem nem az ami benned él
ezért érdektelenek mások álmai
hisz arcukat elmossa az idő
hiába veszed elő a régi fényképeket
a visszanéző folyton más tükrébe vágyik
pedig már rég nem ugyanazok vagyunk

morzsák

(egysorosok – Weöres Sándor emlékére)

I. az ember Isten egyetlen tévedése

II. a távolság bennünk van és nem köztünk

III. a halál a test szabadságolása

IV. hiénák vagyunk: egymásra éhezünk

utószezon

nagyapám szerelemgyerek volt
anyja nem árulta el kiért is vállalta
hogy örökös utószezonban éljen
inkább elmenekült a ráuszított kérdések elől
esélye sem volt hogy kimenekíthesse
az álmokat – élete így maradt örök hiány:
vágyaktól védtelen –
múltja pontatlan sorsa mindig késett
huzatos lelkéből kihaltak a szépek
jövőjét másokra szabták
s amikor szobájában megálltak az órák
fia a lövészárkok messzeségéből már nem tudta
megkérdezni tőle: fáj-e a hiányos emlékezet

Gratulálunk a költőnek az idei  Salvatore Quasimodo-különdíj elnyeréséhez! (a szerkesztőség)

Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2013)