Bánfai Zsolt: Folyó (három vers)

Folyó

A sodrásban hirtelen zuhanó árnyak.
Levelekben hullanak mozdulataid, a partok
közelében lebegő kontyok haladnak, csendesen.
Mert ismered a magány ízét, vízbe merészkedsz.
Az eső sem zavar. A függöny olykor
megreped, a kontyok alól hátak bukkannak elő,
fényük fodrokba hull. Asszonyok
úsznak el öledben. Válluk világító bója,
keblükben a hallgatás tejfehér.
Horgonyt vetsz szemükben.

Paneltenger

Az erkély katedrálüvege nem szűri
a hullámokat. Forró tincseivel úszik át
dróthálók között a nyár. Tisztán
érezni, amint lassul az élet, a szívverés
feldagad a lomha pitvarok között, a forró
légtömeg megkocogtatja a tüdő bokrait.
Pasztellszíneivel a tenger köt ki egy fali-
képen, a dagály megemeli a szobát és
kilátást ad a mólók körüli párás vizekre.
Kagylóhéjak hevernek a szőnyegpadlón,
az állat, a kivándorló, mindből
már messze jár. Sirályok vijjognak
a fotelben, hangjuk éles szikla,
dobhártyádon gördülő tejfehér kőtömb.
Kopoltyút növesztesz a csendben.
A monitor kékjéből villogó medúzák
úsznak el szemhéjad alatt, míg alámerülve
ellenőrzöd akváriumod ablakait, nehogy
résein át utcára mossa lábad alól
kötődéseidet, vízhatlan hordalékaidat
a paneltenger.

Opera

Mikor operát vezényelsz,
tudatos mozdulatokkal ejtesz sebeket
a zene gömbkaptárában,
melyen keresztül a teremtés
legkifinomultabb inkarnációi tárják
fel önmaguk valóságát –
a fehér vállfákra lüktető tónusokat
álmodsz, vöröslő patakokat küldesz szét
a szövettani terekben, reprodukciók sorozatait
indítod el a születés árkaiban –
hegyeket emelsz, ember előtti időkből
hívod meg a morajlást,
a vízesések földjének minden doboló
barlangját belakod, sziklát ölelsz –
az összes gyűjtőterületet megidézed,
védelemül föléjük égboltot feszítesz, majd
némán várod a beteljesedés pillanatait,
ahol a tudatmezőkön összes eddigi
tapasztalásod hófehérré
egyszerűsödik.

Bánfai Zsolt a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott alkotója

Illusztráció: Folyó, tejfehér (fh. Gyzis)