Fellinger Károly versei

•

Hideg gőz

Idős koromban túl lassúnak találom
szülőfalum néptáncait, fiatalon
gyorsnak véltem valamennyit, mintha csak egy
garabonciás bírná azokat szusszal.

Talán, mert akkor még bennem is lángolt a
tűz, vagy a parázs égette hólyagosra
talpam. Az égiek szerint most kellene
gyorsnak vélni mindezt, mikor meszesedik

az ember csigolyája, amikor tükröt
tart elénk az egyensúly reszkető keze,
amikor kétdecis pohárból isszuk a
fél deci pálinkát, nehogy kilötyögjön.

Idősödve egyre laposodik a föld,
és egyre magasabbak a dombok, hegyek,
púp vagyunk a múltunk hátán, abban bízunk
álmunkban, hercegként jön értünk a halál.

Mosdatás

János, mentségére, felhozza a mennyből,
leviszi a pokolból, ami mindezen
felül és alul van, s az nem számít, hiszen
a halottak nem járnak vissza soha a

temetőbe, úton vannak, akár az el-
ütött macskák teteme, vagy az eldobott
cigarettavég. János nézi, ahogy anyja
pelenkát cserél magának, mintha rózsa-

színű pizsamában életét cserélné
el egy másik életre, annak az idős
asszonynak az életére, aki az ösz-
szes megszült csemetéjét örökbe adta.

János nem tud cipőt húzni, eltört a kis-
lábujja, éjjel beleütötte az ágy
sarkába, előtte még álmában jól
megmosta a templom szentjeinek lábát.

A mennyország fényei

A mennyország fényei váltogatják
színüket, János ma véletlenül jár
odafönn, a lejtőkkel és dombokkal
teljes világban, hol a hagymatetős

házak megkönnyezik Jánost, aki most
zavarban van, mindenki ránéz, még a
tárgyak is, itt nincsenek ős díszletek,
előre eltervezett kezdet és vég.

János csak a túloldalt hiányolja,
szerencsére a szívével kilát a
bordarácsos mellkasából, neki nem
jelent akadályt, ha nincsenek falak.

A szemünk nem pusztán arra való, hogy
lássunk vele; lehunyjuk, s mozgásba jön
minden, a béna járni kezd, a vakon
született nap az ablaknál áll, figyel.

Hálótáska

János olyan, akár a hal, amelyik
nem merül föl soha életében a
tengerből, akinek a felszín lapos
földgolyó, mint a költő élete, bár

az Isten tenyerén ül, s az bohémnak
tartja őt. János inkább cethal akar
lenni, akit nem visel meg a teste,
akinek nem terhes a prófécia.

Amikor nem megy neki az alvás, a
tudat szabaddá teszi, hogy bármikor
felébredhet, s csillagként pisloghat,
ahogy a hálótáskás éj csomói.

Merénylet

János meglopja önmagát, valakin
mégiscsak kezdeni kell, verseket ír,
kesereg, a sírás után magára
hagyja könnyeit, találják meg arcán

a ráncokat, az egyre mélyülő közönyt,
tisztítsák meg puskaportól, az oszló ön-
önismeret bátor katonáitól,
utána majd maguktól beomlanak.

János meglopja önmagát, időt ad
magának, az életet és a halált,
szabadon gazdálkodik, a fejére
hamut szór, kockát, cigánykereket vet.

Illusztráció: Szász Endre